Gyöngyös központjában, a Mátrába vivő 24-es út mellett áll a Szent Erzsébet templom, a hozzá kapcsolódó egykori ispotály (később általános iskola) épületével. Építéstörténetéről nagyon keveset tudunk. Neve a korai időktől fogva összekapcsolódott az ispotály szóval, amely az elesettek, a szegények menhelye volt, s melyek a leggyakrabban Szent Erzsébetet választották patrónusul. Az épületet az 1600-as évek elején gabona raktározására használták. 1645-ben tatarozták, majd újólag felszentelték a templomot. Az első igazán nagy átépítés 1775-1779 között történt, amikor Quadri Kristóf vezetésével felújították a szentélyt, új kriptát építettek és a nyugati zárófal elé tornyot emeltek. Ezt követően csak 50 évvel később, 1828-ban újították fel ismét az épületet, s ekkor a 18. században létrehozott kriptát teljesen lezárták. 1788-89-ben ugyanis II. József rendeletét végrehajtva -melynek értelmében a kriptákat a fertőzés veszélye miatt meg kell szüntetni- a Szent Erzsébet templom kriptáját is lezárták. Ezt követően ugyanis a legkorábbi bizonyítható temetési dátum 1800 volt, s folyamatos a használat 1828-ig. Ekkor már azonban a külső lejáraton vitték a halottakat a sírüregbe, s a koporsókat is csak egymás tetejére pakolták. Amikor megtelt egy-egy rész, téglafalat húztak elé. Ezt az állapotot találtuk meg 1992-ben.
Amikor 1992-ben megkezdődtek a Szent Erzsébet templom felújítási munkálatai, a szentély alatt befalazott kriptát „találtak”. Ekkor az épület dél-keleti oldalán nyíló, addig elfalazott külső lejáraton jutottunk az egykori temetkezési helyre. A kripta északi oldala teljes hosszában és kb. 2 méter szélességben le volt falazva, s mint később kiderült e mögött is egymásra pakolt több tucat koporsó rejtőzött. Ugyanezt figyelhettük meg a déli oldalon, de ott csak kb. 2 méter hosszúságban húzódott a fal. Néhány használati tárgyat is találtunk teljesen rendezetlenül a lejárat mellé szórva (szétszedett zöldmázas kályhát, gyöngyösi kapát, edényeket), melyekről nem derült ki, hogy mikor és miért kerültek oda.
A múzeum kastélyának lévő helytörténeti kiállításán azokat a viseleti darabok láthatók, amelyeket akkor sikerült megmentenünk. Szilcz Ágnes, Sterbetz Katalin, Imre Andrea, Bakó Ádámné és Deák Endre restaurátoroknak köszönhető, hogy ezeket a tárgyakat ma, ha csak töredékes formában is, de be tudjuk mutatni a nagyközönségnek.
Szöveg: Báryné Dr. Gál Edit
Kép: Magyar Balázs