Ha azt szeretnénk, hogy valaki mindig mosolyogjon, amikor ránk néz, akkor tökéletes választás a leopárdgekkó (Eublepharis macularius). Minden szempontból ideális kezdő hüllőtartóknak is. Nem igényel flancos, zárható terráriumot, se drága UV-lámpákat, megelégszik egy kis homokos talajjal, egy-két jó búvóhellyel, egy vizes tálkával és persze combos rovarokkal, azaz tücskökkel, sáskákkal. Utóbbiakból elég hetente kétszer-háromszor adni neki.
Olivér (ezt a nevet kapta) az oktatóterem legrégebbi lakója, lassan tíz éve hoztam magammal, így mondhatjuk, hogy életének a felét itt, nálunk élte le (a leopárdgekkók élettartama 20-25 év). Kezes, mint egy bárány, és bár nincs gyapjas szőre, a gyerekek élvezettel simogatják a múzeumpedagógiai foglalkozásokon. Olivér pedig rendíthetetlenül tűri, meg se próbál elszaladni vagy harapni. Nagyon szépen végig vehetőek rajta a tipikus hüllővonások, úgymint:
- Száraz bőr, melytől időnként vedléssel szabadul meg. A leopárdgekkók meg is eszik a vedlésüket, így pótolják az esetlegesen elvesztett tápanyagokat.
- Oldalra álló végtagok, melyek nem tapadókorongban végződnek, hanem aprócska karmokban. Így nem tud mászni az üvegen, ezért tartható nyitott tetejű terráriumban.
- A fülkagyló hiánya: válasz a „mi az a lyuk a fején?” kérdésre.
- A farkában tartalékolja a zsírt, ezért az eltérő színű a teste többi részétől, és nagyon jól jelzi az állat kondícióját.
Olivér gyakori „fellépője” a múzeumi zsúroknak, táboroknak, múzeumpedagógiai foglalkozásoknak. Mint minden sztárnak, neki is vannak allűrjei: nem hajlandó vadászni, csak csipeszről eszik. Ehhez a részemről (néha) nagy türelem szükségeltetik. Az alábbi képen éppen egy sikeres etetés vége látszódik.
Olivér eszik. Leopárdgekkó (Eublepharis macularius)
Olivér mosolyog. Leopárdgekkó (Eublepharis macularius)
Szöveg: Székely Ágnes
Kép: Székely Ágnes