A lemezescsápú bogarak csápjának utolsó ízei lemezekből állnak, ezt legjobban a cserebogaraknál tanulmányozhatjuk. Több család tartozik ide, s bár együttvéve sem teszik ki a bogarak fajszámának a tizedét, az idetartozó óriásbogarak (Dynastidae), szarvasbogarak (Lucanidae) és virágbogarak (Cetonidae) (a cincérekkel és díszbogarakkal kiegészítve) a bogárvilág „Schaustückjeinek” számítanak, a legkelendőbbek a gyűjtők körében. Mint azt a megfelelő földrész dobozánál is említettük, a legtöbb szarvasbogár Délkelet Ázsiában, a legtöbb virágbogár Afrikában él, a legtöbb nagy termetű óriásbogár pedig Dél-Amerikában található. Bár a herkulesbogár jóval hosszabb, az elefántbogár és főleg az akteonbogár nagyobb testtömegű, a golofabogár pedig a függőleges torkinövése miatt a legmagasabb a bogarak között. Természetesen a kifejlett bogarak nem nőnek, nagyságuk a bebábozódott lárva nagyságától függ, az pedig a növekedésére ható környezeti-táplálkozási tényezőktől, ezért aztán a könnyen tenyészthető lemezescsápú bogarak esélyesek, hogy türelmes munkával egyre nagyobb példányt is lehet majd nevelni (főként, ha a bebábozódásukat gátló „juvenil” hormon szintet nem engedjük lecsökkenni). A hím és a nőstény óriásbogár – a szarvasbogarakhoz hasonlóan – általában nagyon különbözik egymástól, de nem tudjuk pontosan, miért is vannak a hímeknek ezek a hatalmas tor és fejkinövései. Mindenestre a nőstényért vívott harcaikban aktív szerepet kapnak.
Szöveg: Kovács Tibor
Kép: Kovács Tibor