A karbidlámpa a XX. században a bányászok fontos használati tárgya volt. Nemcsak világításra, hanem a légtérben lévő mérgező gázok jelenlétének kimutatására is alkalmas volt.
A karbidlámpa két részből áll.
Alul található egy tartály a karbid részére. E fölött helyezkedik el a víztartály. A két rész légmentes illeszkedését gumigyűrű biztosítja. A víztartályon vízbeöntő nyílás és vízcsap található. A csap kinyitásával a karbidtérbe csepeg a víz.
A lámpa működése egy egyszerű kémiai reakción alapul:
A karbidból (CaC2) vízzel reagálva oltottmész képződik, miközben acetiléngáz fejlődik. Ezt az éghető gázt a lámpa csövén vezették ki, és közvetlenül a kivezetőnyílás felett meggyújtották. Fél kilogramm karbid hat órára elegendő fényt biztosított.
A bányászaton túl kezdetben hintókon és más járműveken, világítótornyokban, majd közvilágításra is használták. A barlangászatban is kedvelt világító eszköz volt a 2010-es évekig.
A karbidlámpa gyakran életmentő eszköz volt a mélyművelésű bányászat során hazánkban is. Mivel a világításhoz nyílt lángot használtak, az acetiléngáz égéséhez oxigén kellett. Ha a bányavágatban felszaporodott a szén-monoxid, vagy más, a levegő oxigénjét kirekesztő mérgező gáz, a lámpa kialudt.
Több bányásztörténet szól arról, hogy az idő előtt kialvó láng figyelmeztette a bányászokat a mérgező gázok jelenlétére, így időben el tudták hagyni a veszélyes bányaszakaszt.
Az 1960-as években használt karbidlámpa, melyet a salgótarjáni Dornyay Béla Múzeum bocsátott rendelkezésünkre
A képen látható eszköz az MTM Mátra Múzeuma természettudományos élményterében, a holocén teremben van kiállítva.
Szöveg: Fodor Rozália
Kép: Magyar Balázs