Kép és szöveg: Jónás Ágnes
2024. június 21.
A holokauszt 80. évfordulója kapcsán, még április közepén rendezte meg a múzeum azt az emlékkiállítást, amely a napokban zárul. A tárlat egy kisváros több évszázada együtt élő zsidó és nem zsidó lakosságának veszteségére próbálta fektetni a hangsúlyt; valaha köztünk élt emberek arcát, nevét, sorsát szerettük volna felidézni – a látogatóktól kapott visszajelzések alapján sikerrel.
Gyakran mondom: a történelem tanít. Még egy időszaki kiállítás története is. Amikor azt kérjük vendégeinktől, mondják el, írják be a látogatók könyvébe a véleményüket, akkor – higgyék el! – nem csupán dicséretre vágyunk. Valódi, őszinte reakciókra vagyunk kíváncsiak, hiszen ez segíti a további munkánkat, innen tudhatjuk meg, hogy jó úton járunk-e, hogy átment-e az üzenetünk, hogy elértük-e az eredetileg kitűzött célt. A muzeológia, a kiállításrendezés ugyanis nem l’art pour l’art műfaj, nem az alkotók önmegvalósításának eszköze.
Éppen ezért kell foglalkoznunk azokkal a benyomásokkal is, amelyek nem a megerősítést szolgálják. Egy tárlatvezetés során hangzott el egy (már érett korú) hölgy szájából a Gyöngyösről Auschwitzba hurcolt zsidó lakosság minősítéseként: „nyilván mind dúsgazdagok voltak”. Mit tehet ilyenkor az ember? Elmondja, hogy nem. Elmondja, hogy Gyöngyös soha nem a nagygyárosok, tőzsdeburzsoák városa volt, hanem az iparosoké, kapásoké, mesterembereké, gazdáké, középbirtokosoké, értelmiségieké, kereskedőké, vendéglősöké – szorgosan dolgozó embereké, akiket legfeljebb a tisztes középosztályba sorolhatunk. Természetesen volt akkor is, most is olyan, aki jobb életfeltételeket tudott/tud teremteni magának és a családjának. Rátermettséggel, szerencsével, kemény munkával. Nem csak, nem feltétlenül és nem kizárólag zsidók. Nagy kár, hogy ezt még mindig, újra és újra el kell mondani, de szívesen tesszük, ha van, aki meghallgat. (Döbbenten hallom, hogy a közelmúltban egy patinás fővárosi egyetem katedrájáról hangzott el hasonló értelmű, veszélyesen általánosító „tanítás”, szerencsére megütközést keltve a szellemileg ép hallgatókban.)
Ugyancsak elgondolkodtató volt annak a pedagógusnak a magatartása, aki a kiránduló osztályt nem engedte be a kiállításba, mondván, az nem való nekik. Kérdés, hogy mitől kell valóban megvédenünk a gyerekeket. Kérdés (kérdés??), hogy a nemtudás csakugyan a védelmüket szolgálja-e. Ne feledjük: a vészkorszakban száz- és százezrek takaróztak, temetkeztek a nemtudás látszatába önnön lelki békéjük megőrzése érdekében. Jó volt ez? Vajon tényleg így kellett történnie? Nem éppen az ismeretlen az, amitől a legjobban félünk?
Vannak hivatások, amelyek alapja a megismerés, a tudás átadása. Ilyen a kutatóé, a muzeológusé – és hitem szerint ilyen a pedagógusé is. Ha meg akarjuk óvni gyermekeinket a szorongástól, frusztrációtól, bizonytalanságtól, akkor segítenünk kell őket (egy őrülten túláradó információdömpingben) a valóság meg- és felismerésében, a kritikai gondolkodás képességének megszerzésében, és mindenek felett: ösztönözni őket a kíváncsiságra, nyitottságra, a kérdések megfogalmazására. Igen, tény, hogy ez munkás dolog. Ott kell lennünk, rendelkezésre állnunk, beszélgetnünk, válaszolnunk. De ez a dolgunk, nem?
A kiállítás címe: Soha többé shoah. (A shoah szó a héberben a holokauszt rémségeinek szinonimájává vált.) Ám ha komolyan gondoljuk a soha többé-t, akkor nem választhatjuk a könnyebbik utat, a feledését. Muszáj emlékeznünk.
