A víz a világ legfontosabb természeti kincse. Minden földi élőlénynek szüksége van rá, a növények gyökereiken keresztül kutatnak utána, az állatok partjához vonulnak inni, táplálkozni, fürdeni, egyes szervezetek pedig képtelenek nélküle szaporodni. A víz roppant hatást gyakorol a szárazföldi élet egész szövevényére. Napjainkban a tavak egyre inkább eltűnő élettérnek számítanak, melyet megfojt az emberi hulladék, illetve sok tó a mezőgazdasági hasznosítás (feltöltés) áldozatává válik. A vizek élővilága az egyik legsérülékenyebb ökoszisztéma, ami nem tolerálja az emberi beavatkozást. Ha tavainkba, folyóinkba szennyező anyag kerül olyan visszafordíthatatlan változást okoz, melynek következtében a növény és állatvilág elpusztul.
A tavak élővilága gazdag élettér, az ízeltlábúak nagy fajgazdagságban veszik birtokba. Tóparton sétálva találkozhatunk sárgaszegélyű csíkbogárral, víziskorpióval, hanyattúszó poloskával, mocsári szitakötővel, búvárpókkal. Halak közül a vörösszárnyú keszeg, és a szivárványos ökle is kedveli a csendes vízfelszínű tavainkat. Itt él a kecses, és hajlékony mozgású vidra is.
Vidra (Lutra lutra)
A halak félelmetes ellensége a kiváló vízi ragadozó az európai vidra. Tökéletesen áramvonalas teste, a lábai között feszülő úszóhártyák, valamint kormánylapátul szolgáló lapított farka teszi lehetővé a gyors úszása közbeni precíz manőverezését . A szabad természetben ritkán lehet látni, mert a Kárpát-medencében szinte kizárólag éjszakai élet él. Rejtőzködő életmódot folytatva szürkülettől hajnalig vadásznak. Általában az édesvizek környékén él, Nyugat-Európában és Skandináviában a tengeröblökben, Dél- Délkelet-Ázsiában a mangrove-mocsarakban, a bizonytalan helyzetű közel-keleti állomány (fél)sós mocsarakban is megtalálható.
Testtömege: 3–14 kg. Testhossza: 46–82 cm. Víztaszító tulajdonságú bundája védi a kihűléstől a vízben. Amint a víz alá merül, bundájának hosszú fedőszőrei átnedvesednek és rásimulnak a puha aljszőrzetre. Egy négyzetceniméternyi bőrfelületre 50 000 szőrszál jut, ami egyedien vízlepergetővé teszi a kültakaróját. Körülbelül 10 méter mélységbe és 1-2 percig merül maximálisan.
Magányosan él, a párzási időszak és a kölykeit gondozó nőstény kivételével. A hím nem vesz részt a kölykök nevelésében. Az anyaállat a kölykét 3 hónapig szoptatja, és több mint egy évig együtt maradhatnak. 2-3 éves korukban válnak ivaréretté. Nem alszik téli álmot. Vackát víz fölé hajló fák tövében, maga ásta kotorékban készíti, de olykor megtelepszik vízparthoz közeli borzvárban, nádasban is. A kotorék bejárata a víz alatt is nyílhat. Tápláléka változatos, döntően halakból, emellett kétéltűekből, rákokból, pézsmapocokból és egyéb rágcsálókból, olykor gerinctelen állatokból – kagyló, nagyobb, vízben élő rovarok, rovarlárvák – áll. Esetenként jóllakottan, játékból is halászik. Többször megfigyeltek télen egész vidracsaládokat, amint a vízparton “szánkóztak”. Jó magasra felmásztak a parton, aztán a hasukon csúsztak le a lejtőn. Idejének egy részét vízben vadászattal és játékkal, döntő részét pedig a vízparton, vackában pihenve, alvással tölti.
Természetes ellenségei, mint például a róka, és a nagyobb ragadozó madarak a kölyköket veszélyeztethetik.
Fokozottan védett faj, hazai veszélyeztető tényezői a vizes élőhelyek pusztulása (a Kiskunság és Nyírség kiszáradása, halastavak számának csökkenése, vízpartok betonozása, parti növények irtása), vízközeli autóutak építése.
Búvárpók (Argyroneta aquatica)
A búvárpókok (Argyronetidae) családjának csak egyetlen faja ismert, a búvárpók vagy vízipók. Elterjedési területe Európa, Ázsia. Oxigénben dús, sűrű növényzetű, lassú folyású vagy álló édesvizekben él. Nevéhez híven élete nagy részét víz alatt tölti. Egyszínű szürkésbarna testét két rétegű szőrbunda fedi. A hím 10-15 milliméteres testhosszúságával lényegesen nagyobb termetű, mint a nőstény, amely csak 8-9 milliméter. A búvárpók a víz alatt növényekhez rögzítve készíti el pókfonálból álló, nyitott felével lefelé rögzített harangját („kristálypalota”), melyet levegővel tölt meg a felszínről hozott potrohszőreire tapadt légbuborékokkal. Vezetőfonalat is sző a víz felszínéig.
A harang belsejében hosszú lábaival megkapaszkodva, fejjel lefelé lógva les áldozatára. Hatékony vadász. Zsákmánya többnyire halivadékokból, ebihalakból áll, melyeket külső emésztéssel fogyaszt el. Emésztő nedveit az áldozat belsejébe fecskendezi, s az így elfolyósított szöveteket pedig kiszívja.
Párzás után a nőstény a kokonba szőtt petéit a harangban helyezi el. Az ivadékok a negyedik vedlésükig a harangban maradnak. A petékből kikelő fiatal pókok két év alatt érik el végleges testhosszúságukat, ekkor válnak ivaréretté.
A búvárpók az egyik főszereplője a közkedvelt Vízipók-csodapók című legendás magyar rajzfilmsorozatnak, mely 1978 és 1988 között készült Bálint Ágnes író, és Dr. Kertész György az ELTE Állattani Tanszék hidrobiológus professzorának közös munkájaként.
A mese epizódjai toleranciára, a környezet tiszteletére, az élő víz védelmére nevelnek, miközben hűen ábrázolják a valódi vízi állatok jellegzetességeit túlzó antropomorfizálás nélkül. Valószínűleg ebben rejlik a magyar rajzfilm sikere is, mivel több mint negyven országban Ausztráliától Japánig mindenhol lelkesen fogadták a sorozatot.
Az 1983- as egészestés rajzfilm digitálisan felújított változata 2019-től látható a mozikban.
Szivárványos ökle (Rhodeus sericeus amarus)
Hazán egyik védett hala, a különleges szaporodású szivárványos ökle, a szülői gondviselés páratlan példája.
Magas, oldalról erősen lapított testű hal. Szeme viszonylag nagy, kicsiny szája csúcsba nyíló. Hátúszója és farok alatti úszója viszonylag magas. Farokúszója mélyen bemetszett. Pikkelyei nagyok. Eltekintve az ívási időszaktól, a hímek és nőstények nagyjából azonos színezetűek. A test oldala ezüstös szürke, a hát általában olajzöld. A hátúszó magasságától a testközépen egy kékes csillogású csík húzódik. Az ívási időszakban a hímek a trópusi halakra emlékeztető, színpompás nászruhát öltenek, testük a szivárvány valamennyi színében csillog, innen kapták nevüket is. A nőstények az ívási időszakra is megtartják viszonylag szerény színezetüket, az ikralerakásra viszont 5-6 cm-es tojócsövet fejlesztenek. Az ivási időszak végén a tojócső gyorsan visszafejlődik egy néhány mm-es csonkká.
A halfajok többsége több ezres vagy akár milliós nagyságrendű ikramennyiséggel szaporodnak. Szükség van ilyen nagy számra, mert bizony a több ezer ikrának csak töredékéből sarjad új nemzedék. A kikelő apróságokra ezer veszély leselkedik, csak kis hányaduk éli meg a „felnőttkort”.
A szivárványos ökle viszont nem bízza a véletlenre, ő a szaporodási siker biztos evolúciós letéteményese. Szaporodásának feltétele, hogy az adott vízterületen nagyobb kagylók is éljenek, főként festő- vagy tavikagylóra esik a választásuk. A nőstény hosszú tojócsövének segítségével a kagyló kopoltyúüregébe rakja ikráit. Minden egyes ikraszem elhelyezése után a hím a kagyló fölé úszik és kibocsátja tejét, ami a kagyló légzésével bejut az ikrához. Az ikra - ami sárga színű, ovális méretű és nagy mennyiségű szikanyagot tartalmaz - így teljesen védett helyen fejlődhet. A kelés után a lárvák nem hagyják el a kagyló óvó belsejét, bent cseperednek nagy mennyiségű szikanyagukat fokozatosan felélve, s már fejlett jól úszó ivadékként hagyják el a „nevelőkagylójukat”. Az ikrák lerakása több részletben történhet, ezért egy „kagylóbölcsődében” több korosztály is fejlődhet.
A szivárványos ökle táplálékának döntő részét lebegő algák alkotják, de szívesen kiegészíti táplálékát planktonrákokkal, magasabb rendű növények zsenge hajtásaival.
Növekedése ugyan ütemes, de csupán milliméterekben mérhető. Egy 4 éves szivárványos ökle is csupán 66 mm, maximális mérete sem haladja meg a 8 cm-t.
Szöveg: Nagy Zsuzsanna
Kép: Nagy Zsuzsanna