Szöveg: Kovács Tibor
2024.01.16.
A Földön mintegy 6000 szitakötőfajt ismerünk, de az újonnan felfedezett fajok száma még napjainkban is jelentősen gyarapodik. Az ausztrál szitakötőfauna az ausztrál állatföldrajzi régió része. Ausztráliából az első szitakötőt 1775-ben írták le, a fajszám a század végéig hatra emelkedett. 1899-ig már 93 fajt írtak le, főként európai szitakötészek. Munkájuk a 20. században is folytatódott, ebben az időszakban 220 új fajt fedeztek fel, ebből 90-et Robin John Tillyard (1881–1937), angol-ausztrál odonatológus (szitakötőkkel foglalkozó biológus), aki élete nagyobb részét Ausztráliában töltötte. A 2000-es években további 14 fajt írtak le. A kutatók közül kiemelkedő a napjainkban is aktív, osztrák származású Günther Theischinger (1940–), aki 1973-tól napjainkig 65 fajt írt le a kontinensről. Az ő nevéhez fűződik az imágók (kifejlett egyedek), valamint az ismert lárvák azonosítását segítő határozókulcsok elkészítése is. (Güntherrel 2014-ben ismerkedtem meg, azóta közösen dolgozzuk fel Batanta (Nyugat-Pápua, Indonézia) szigetének szitakötő faunáját, eddig 7 ismeretlen szitakötőfajt írtunk le közösen). Ausztráliában a jelenleg ismert szitakötőfajok száma 333 (18 család, 113 nemzetség). Összehasonlításul a szomszédos Új-Guineában több mint 490, Európában 143, hazánkban pedig 64 fajról tudunk.
Ausztrália szitakötő-faunájában nagyon magas a bennszülött (endemikus) fajok aránya, 75%, ez a szám a szomszédos Új-Guineában 70% körüli. Többségük viszonylag kis területen elterjedt, ráadásul ezeken belül is egyre jobban visszaszorulnak. Az endemizmust a különböző rendszertani kategóriák elnevezései is szemléltetik: az „Austro” előtag két család és 14 genusz nevében is szerepel.
Ausztráliában a nedves és vízi élőhelyek sokaságát figyelhetjük meg, ráadásul ezek közt több olyan is van, ami különleges ökológiai viszonyokkal bír, és nem csak az európai szemnek szokatlan életmódú fajok fejlődésének a színhelye. A 23, „rendbontó” szitakötőfaj lárvái a következő extrém tenyészőhely típusokban élnek: barna, savas vizű tengerparti tavakban; barlangok sziklamedencéiben; sziklákról lefolyó időszakos vizekben; vízzel teli faodvakban (dendrotelma); saját maguk által készített víz alatti járatokban (Petalura-fajok); kidőlt mohás fatörzsön (Austropetalia tonyana), vagy kövek közt a vízesések szélén; tengerparti teafamocsarakban; nedves avarban; részben vízben, részben szárazföldön, illetve kizárólagosan vízben fejlődnek, de az utolsó lárvaállapotot (amiből a következő átalakulással már a kifejlett, szárnyakkal rendelkező egyed kel ki) a szárazföldön töltik az esőerdő avarjában.
A zöldellő ősszitakötő (Hemiphlebia mirabilis) latin nevének megfelelően valóban csodálatos faja az ausztrál faunának: egy nagyon magas szintű rendszertani kategória: egy szupercsalád egyetlen képviselője. A Föld legősibb szitakötője, amely megtartotta a perm időszakban élő fajok jellegzetes szárnyerezetét. A múlt században több évtizedig kihaltnak tartották, amíg 1985-ben újra fel nem fedezték. Jelenleg hat kis szétszórt populációja ismert Kelet-Viktória középső részétől Észak-Tasmániáig. Élőhelyeinek létét a legeltetés és a tüzek fenyegetik, emiatt státusza veszélyeztetett, ebből következően védett is.
A sziromfarkú szitakötők (Petalura-fajok – a hímek potrohfüggeléke virágszirom alakú) négy faja honos Ausztráliában, mind igen nagytermetűek. Lárváik (55–63 mm) különleges életmódú, félig vízi élőlények. Növényzettel benőtt mocsarak, lápos szivárgások és patakszegélyek lakói a sík-, és hegyvidéken valamint az esőerdőkben. Egyikük, a hatalmas sziromfarkú szitakötő (Petalura ingentissima – fajneve a latin „ingens” = hatalmas melléknévből származik), a Föld legnagyobb szitakötője: testhossza 125 mm, szárnyfesztávolsága 158–162 mm, csak Queenslandben elterjedt. E faj lárvái vízfolyások szélén levő járatokban, odúkban élnek és az elhaladó zsákmányra lesből vadásznak.
Sajnos a szitakötőket világszerte is, de Ausztráliában fokozottan érintik a globális klímaváltozás negatív hatása: az édesvíz, illetve a hozzá szorosan kötődő élőhelyek rohamos csökkenése. Így most fokozott figyelmet kell fordítani az ottani, egyedi szitakötőfauna megőrzésére. Az ember által még befolyásolható folyamatokat az élőhelyek megmentésére kell irányítani.
A csupán 24 mm hosszúságú zöldellő ősszitakötő (Hemiphlebia mirabilis) „élő kövület”, melynek legközelebbi rokonai több mint 200 millió évvel ezelőtt éltek (Fotó: Reiner Richter)
A Föld legnagyobb szitakötője a Petalura ingentissima, testhossza 125 mm, szárnyfesztávolsága 158–162 mm (Fotó: Günther Theischinger)
A globális felmelegedés miatt is csökkenő elterjedési területű Austropetalia tonyana lárvája vízesések mellet él a kidőlt fatörzsek dús, nedves mohapárnájában (Fotók: Günther Theischinger)
Günther Theischinger feleségéről nevezte el az Austroaeschna christine fajt, aminek elterjedése jelenleg már csak az Eungella Nemzeti Park (517 km2) területére korlátozódik Queenslandben. Tenyészőhelyeit korábban az állattartás térhódítása csökkentette le (Fotó: Günther Theischinger)
Az ausztrál szitakötőfauna magyar vonatkozású faja a Gynacantha mocsaryi. Példányait Bíró Lajos gyűjtötte Új-Guineában (Erima, Astrolabe-Bai) 1896-ban. Ezek a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményébe kerültek és ott jelenleg is megtalálhatók – erre is jók a természetrajzi gyűjtemények! A leíró Friedrich Förster, német odonatológus az új fajt Mocsáry Sándorról, az Állattár akkori őréről (mai meghatározás szerint muzeológus) nevezte el (Fotó: Kovács Tibor, Batanta, Indonézia)
A tengerparti régió édesvizű – gyakran időszakos – sekélytavainak vándora a hatalmas távolságokat átszelő Tramea eurybia. Az ilyen ephemer vizekben a fajok lárváinak fejlődése gyors, az imágók néhány hónap után kirepülnek (Fotó: Kovács Tibor, Batanta, Indonézia)
A szitakötők, mint kiváló vízminőségjelző rovarok fontosságát mutatja, hogy több faj is szerepel a helyi bélyegeken. Az ötletadó Günther Theischinger, 84 évesen is aktívan részt vesz a legfiatalabb generáció természetvédelmi oktatásában, miközben az új fajok felfedezését és leírását is folytatja
Hivatkozások:
Hawking J. H. & Theischinger G. (2004): Critical species of Odonata in Australia. – International Journal of Odonatology, 7(2): 113–132.
https://www.researchgate.net/publication/261571675_Critical_species_of_Odonata_in_Australia
Theischinger G. (2009): Identification Guide to the Australian Odonata. – Department of Environment, Climate Change and Water NSW, Sydney, 283 pp.
https://www.environment.nsw.gov.au/resources/publications/09730AustOdonata.pdf